Vannak olyan napok, amikor sikerül. Valamikor nem. Ez számomra olyan „dolog”, amit nem érdemes erőltetni, mert vagy jön vagy nem.
Jóga gyakorlás közben létezik egy tudatállapot, ami majdnem olyan, mint a meditáció. Nem annyira mély és koncentrált, de nagyon hasonló. Talán az a legjobb, ha egy olyan átlátszó fátyolként képzeled el, ami lassan hullámzik körülötted. A szemed nyitva van, a fátyolon keresztül látod, ahogy körülötted emberek lassan mozdulnak, de aztán az egészet eltakarja a fátyol, mielőtt ez a gondolat testet öltene a fejedben.
A füleddel hallasz, mert szól a zene a teremben, az oktató beszél, de nem figyelsz, mert úgy is tudod mi lesz a következő mozdulat. A légzésed mély, az érzékelésed lassú, érzed a szívverésed, és érzed azt is, ahogy az erőlködéstől megemelkedik a vérnyomás a fejedben.
Azt szeretem a legjobban, hogy a fátyol alatt az agy nem cikázik egyik gondolatról a másikra. Mindig kell valami rágógumi az agynak. Mi volt ma a munkahelyen, mi az amit még holnap el kell intéznem, úristen van-e otthon kifli…
Ha sikerül a gondolataimat kiüríteni, akkor csak a most létezik. Nagyon sokszor olvastam már erről, „engedd el a gondolatokat”, „csak a pillanatra figyelj”! Ezt így leírva nem értettem. Ez olyan, mint vakondnak repülésről beszélni. Aztán jött a jóga és sok gyakorlás után egyszer csak ott voltam.
De jobb ha észre sem veszem, hogy „ott vagyok”, mert ha tudatosul, akkor rögtön elvesztem a „semmit”. Ezért nem szabad eldöntenem, hogy ma oda fogok menni. Ez nem így működik.
Ha ingerült vagyok, ha rohanok munka után, ha nincs óra előtt 10 percem, hogy lefeküdjek a matracra és csak magammal foglalkozzak, akkor nehezen megy a dolog. De ha jól napom van, koncentrálok a légzésemre, lelassítom amennyire csak tudom, akkor onnantól a jóga nem csak fizikai gyakorlás lesz, hanem eszköz arra, hogy lefoglaljam a testem. Ha a test dolgozik, akkor a tudatos gondolatok visszaszorulnak. Egyszerűen nincs energiád úgy gondolkodni, mint szoktál.
Úgy vettem észre, hogy a legjobban a monoton módon ismétlődő, fizikailag kihívó, de nem irreálisan nehéz gyakorlatok által tudok eljutni ebbe a meditációs állapotba. Például amikor a nyáron rájöttem, hogy este a teraszon szuperül lehet napüdvözleteket nyomni. Egyiket a másik után, tízet-húszat-harmincat-ötvenet. Kalapál a szívem, és amíg a sokadik napüdvözlet után lefele néző kutyában pihenek, addig szépen lassan csillapodik a lélegzetem. És végre megint ott vagyok.
Megszűnik a külvilág, észre sem veszem azt, hogy az egyik pózból a másikba mozgok. Lengedez a szél és az izzadtság miatt fázni kezdek. Kibillenek, megint jönnek a gondolatok: kellene egy pulóver, jé egy hangya mászik a matracomon.
De ha aznap már jártam a fátyol mögött, akkor csak annyira van szükség, hogy folytatom a légzést, nyomok még néhány napüdvözlet és megint visszajutok. Csinálom míg bírom, de végül a vállaim kifáradnak és nem bírom már magam remegés nélkül tartani. Ma ennyi volt, de nagyon testszik ez az állapot, ezért hamarosan megint ott vagyok a teraszon.
Ha most kinézek az ablakon, akkor fehér havat látok, ahol nyáron a matracom volt. Most teremben jógázom, de gyakorlás közben még mindig rendszeresen menekülök a gondolatok elől. Néha sikertelenül, néha sikerrel, de ahogy jönnek a kellemes meleg esték kimegyek majd a teraszra, kigörgetem a matracom és megpróbálok megint eljutni oda, ahol tavaly nyáron sokszor jártam.
