A második napon hajnali 5-kor ébredtem, amikor a hajót elkezdték elkötni. A nagy dízelek korán beindultak és berezonált a teljes hajó. Cikáztak körülöttünk a zodiakok, a gyakorlott egyiptomi matrózok hamar elkötötték a rögzítési pontokat és megindultunk északnak gyenge szélben és hullámzásban. Ez helyi léptékben azt jelenti, hogy nem tarajosak a hullámok, így menetben csak kb 1-1 métert emelkedik a hajó orra. Az hamar kiderült számomra, hogy a búvár szafarik nem a nagy alvásokról szólnak, főleg ha nem az éjszakai táborhelyen van a reggeli első merülés. Ilyenkor korán megindul a hajó, hogy 8-9-re a csapat a kinézett zátonyon legyen. A Vörös tengeren nagyon sok a búvárhajó, ezért érdemes a daily dive hajók előtt kimenni, melyek csak 9-10 óra fele érkeznek.
Kb 1 órás út van előttünk, a tenger nyugodt, de én inkább a szalonban üldögéltem, néztem a napsütést, írogattam a naplót. A hajó közepén kisebb az amplitúdó, mivel alacsonyabban van. Timka ügyesen átaludta a reggeli hajózást.
Az ígéret szerint a reggeli merülés után a Dolphin house-ba megyünk, ahol természetes körülmények között élő közönséges delfineket lehet látni, ha ők is úgy akarják. Ebbe a lagunába nem lehet hajóval bemenni, ezért zodiakkal kell a bejárathoz menni és ott kell a vízbe csobbanni és sznorival (légzőcső) lehet a delfinek körül úszkálni.
Shaab Sharm zátony
A hajó egy nagy, legalább 2 kilométer hosszú és néhány száz méter széles zátony mellett állt meg. A zátony takarásában szépen kisimult a víz, de az erős szél keményen felkorbácsolta a vizet a zátony szél felőli oldalán. Ott bizony fehéren tajtékoztak a zátonyon megtörő hullámok. Ahogy körbenéztem nem volt más hajó a közelben, és a part sem látszott. Ahogy ott álltam egy forró teával a kezemben a búvárfedélzeten és néztem és hallgattam a megtörő hullámokat megéreztem egy pillanatra, hogy miért vágynak olyan sokan a tengerre.
Nem annyira jó minőségű felvétel, mert egy videóból vágtam ki. Jobbra látszanak a zátonyon megtörő hullámok. A hajó a másik oldalra kötött köteleken állt.
Lassan megélénkült a hajó, álmos szemmel előmásztak a búvárok és már fél nyolc körül a vízben voltunk. Pont ott állt a hajó, ahol a képen is látható és a sziklát bal vállhoz igazítva egy igazán mély törés mellett úsztunk, miközben szépen lassan ereszkedtünk 20 méter környékére. Fantasztikus élmény volt, ahogy feletted már 20 méter víz van, de alattad olyan kékség terül el, aminek nem látni az alját. Pont ettől különleges ez a zátony, hogy a tengerfenékből emelkedik ki hegy módjára és a mély víz teljesen körbe veszi.
Folyamatosan néztem ki a kékség felé, hátha elkapunk egy ott cirkáló cápát. Nem volt előttünk búvár a zátonyon aznap, jó korán volt még, minden esély megvolt arra, hogy cápát vagy valami más nyíltvízi halat lássunk. Cápa végül nem jött, de a zátony keleti oldalán (kép jobb oldalán) volt egy focipálya nagyságú plató, ami csak fokozatosan mélyült a kékség felé. A plató felett úszkáltunk és körbevett minket a fantasztikusan dúl élet. Mindenütt nagy lágy és kemény korallok, ráják, láttunk két nagy Napoleon halat, szerintem kb 40-50 kiló is lehetett az egyik és az egyik sziklán 25 méter mélyen ült egy nagy teknős.
Nem is foglalkozott velünk, legelte a növényeket és csak néha nyújtogatta a nyakát felénk. Rögtön körbeúsztunk mind a 6-an és mindenkinek a kezében volt valami kamera vagy fényképező. A tekit azonban csak a reggeli érdekelte, ráérősen legelt valamit a szikláról.
Úszkáltunk amíg a levegőnk engedte, majd visszafordultunk és lassan emelkedve megnéztük a zátony sekélyebb részét. Mivel a fenékmélység 28 méter volt, és 20 méteren töltöttük a legtöbb időt, ezért eléggé elfogyott a levegőm és csak a kötelező 30 bart hoztam ki. A többiek ügyesebb búvárok, kevesebbet mozognak, vagy pl Timka kisebb mint én, ő kb 60 barral jött ki.
Tülekedés a létránál. Így néz ki, amikor egy hajónyi búvár akar visszamászni egy, illetve két létrán. Akkor érdekes a dolog amikor a zátony mellett erős áramlás van és ahhoz is tempóznod kell, hogy egy helyben maradj.
Amilyen jól indult a nap, olyan rossz volt a folytatás. Reggeli után megindultunk a Dolphin House (Samadai zátony) nevű helyre. Erős szembeszélben mentünk, isten tudja mekkora hullámokban, de a hajótest legalább 5-6 méterre vágta fel a vízpermetet, még a 2. szinten is tiszta víz volt minden. Érdekes módon kb egy óra hosszáig jól voltam, utána elkezdett romlani az állapotom. Nem vettem be gyógyszert, mert normális akartam maradni és ez nem volt jó ötlet. Timka lefeküdt a szalonban és menet közben relaxált, ő így kibírta az erős hullámzást. Utólag elmondta, hogy ilyen kemény körülmények között még ő sem próbálta, de egész jól be tudott lazulni a mozgás ellenére, csak néha kellett megkapaszkodnia az asztalban, hogy ne essen le az ágyról.
Amikor elkezdtem rosszul érezni magam kimentem a levegőre, de nem használt. Még fél óra szenvedés után rohantam a WC-be. Nagyon szar dolog a tengeri betegség, nulla ereje lesz az embernek és a horizont nézés sem ér semmit. Az út mindenkit megviselt, de azok jártak jól akik bekapták a gyógyszert és bealudtak.
Mire megérkeztünk 2,5 óra kemény hullámzás után teljesen erőtlen voltam a rosszulléttől. Pedig nagyon szép helyre érkeztünk meg, kb 4 km hosszú félköríves félig zárt zátonyhoz, ahol természetes közegükben élnek a közönséges delfinek. A hajók nem mehetnek be az atollba, bójára kell állni a bejáratnál, innen lehet még kb 300 métert bemenni gumicsónakkal, utána csak úszni lehet még kb 150 métert. Vannak őrök is, akik egész nap egy nagy zodiacban ülnek és őrzik a delfinek nyugalmát. Mi is bejelentkeztünk náluk, majd a tárgyalás végén a búvármesterek úgy döntöttek, hogy később megyünk be delfint nézni, előtte egy merülés a hajótól indulva.
Dolphin House (Shaab Samadai)
Én a tengeribetegséggel elintéztem magam, ezért a hajón maradtam, Timka beszámolója következik.
A hajóról ugrottunk a vízbe, és rögtön egy 16-17 méteres „völgybe” jutottunk. De nem ez volt a célunk, hanem a szemben lévő fal. A falon a szokásos Vörös-tengeri akvárium fogadott minket, kis- közepes színes halacskákkal, korallokkal. A merülő társam, Szabi nagyon tapasztalt búvár, kb 1.400 merülése volt már, és éppen az instruktori vizsgára készül.
Timka készül a Shaab Samadai merülésre.
Vezetőnk – Jani - vezetésével elértük egy víz alatti barlangot, és egyesével beúsztunk. A bejárat elég para volt, szűknek találtam, de mikor láttam, hogy mindenki szépen befér, én is elhittem, hogy menni fog. Ahogy benéztem, már láttam a fényt is, a barlang teteje több helyen üreges volt, és ömlött be a napfény. Gyönyörű volt, és a halacskák se nagyon tudtak elbújni előlünk. Több, különböző méretű halcsapatot is találtunk bent, még egy kékpöttyös rája is lazított a homokban. Kicsit szerencsétlenkedtem a lebegőképességem beállításával, 2 alkalommal is a szűk átjárók tetejébe csaptam a palackom. Egyszer azt észleltem, hogy megálltak előttem a fiúk, de ott lent nem tudtam, hogy miért.
Utólag mesélték el, hogy egy - állításuk szerint orosz (de hogy egy hogyan derült ki a víz alatt?) – búvárcsapat „beszorult” az egyik üregbe, riadt arcot vágtak, egymásra úsztak és még megfordulni is megpróbáltak azok a szűk helyen. Úgy oldódott meg a helyzet, hogy a búvárvezetőjük egyesével kihúzkodta őket a kijáraton. És az is kiderült utólag, hogy ez simán lehet, hogy a mi hibánk volt, ugyanis valahol rosszfelé fordultunk a barlangban, és konkrétan a bejáraton úsztunk ki. Lehet, hogy ezért voltak ijedtek szegények ;-). A barlangból kijőve újra az akváriumba csöppentünk. Ezen a helyen sok aljnövényzet volt, de nem keresgéltünk benne állatokat, pedig lehetett volna. Összességében nagyon klassz kis merülés volt.
Ákos folytatja: én közben a hajón voltam és nem éreztem még jól magam, de legalább a tengeribetegségem elmúlt. Volt szó egy második merülésről, de közben kiderült, hogy a park bejáratában délután 3-ig lehet bóján maradni, utána el kell menni a helyszínről. Már csak 1 óránk volt 3-ig, úgyhogy öltözéssel együtt max 30 perces merülésre mehettünk volna, ami arra sem elég, hogy a korallfalat megnézzük. Ezért inkább elmentünk delfin nézőbe.
Beöltöztünk neoprénbe és felvettük a mentőmellényeket, amit a helyi szabályzat ír elő. Nem biztonsági szempontból, hanem azért, hogy ne tudj lemerülni a delfinekhez, ha jönnek. A búvárok utálják a mellényt, volt is nagy morgolódás, de a helyi erők egy nagy csónakból folyamatosan kukkeroztak, úgyhogy ez nem választás kérdése volt.
A zodiac bevitt közülünk kb 8 embert aki delfinezni akart az első bójasorig. Ott kiborultunk és beúsztunk a második sorig, ahonnan nem lehetett tovább menni. A gond csak annyi volt, hogy a delfinek ezt pontosan tudták és nem jöttek ki. Nem is láttuk őket, mert a csónakból jobb a perspektíva, akár több száz méterre is ellátni, de a vízből a hullámok miatt nem lehetett semmit sem látni.
Csak álltunk egy helyben, próbáltunk elúszkálni egy másik bójához 200 méterre, de ott sem volt semmi. Csak alattunk a kb 10-15 méteres víz, pusztulat homokos tengerfenék, néhány kisebb domb, ahol a korallok nagy része már halott volt. 3-kor már menni kellett, úgyhogy fél órát úszkáltunk a delfinek megpillantása nélkül.
Ez a zátony nyugati oldala. Az öbölben élnek a közönséges delfinek, de látogatásunk napján delfinsztrájk volt.
Ezt követően el is kötöttünk és megindult a hajó még egy 1,5 útra északra Marsa Alam elé. Kemény volt az út, nagyon néztem a partot és mire már nagyon rosszul lettem volna, addigra már meg is érkeztünk egy kis zátonyhoz, 14 km-re Marsa Alam elé.
Gotta Marsa zátony – Habibi Marsa vagy Shaab Marsa-nak is hívják
Ez a zátony pont Marsa Alam előtt van, lényegében Marsa házi zátonya. Érkezéskor állt egy szafari hajó, úgyhogy egy kevésbé védett helyre álltunk be. Engesztelésként még mehettünk egy laza naplementés merülésre. Ez így leírva jól hangzik, de a naplemente már nem igazán alkalmas a merülésre. A vízbe már nem jut be elég fény, hamar eltűnnek a színek és félhomály lesz.
A hajó mögé ugrottunk, lementünk 15 méterre és úsztunk a fal mellett. Változó volt a fal minősége, sajnos sok volt a halott korall, de azért volt mit látni. A zátony védett, belső oldalán volt egy frankó roncs, ami kb 7 éve van a vízben, de mivel fából van, ezért már teljesen szét van rohadva és csak a hajó 20-30%-a maradt meg.
A roncs 12-14 méteres vízben feküldt, ezért nem kellett spórolni a levegővel. Jól körbejártuk, megnéztem a kiszóródott cuccokat, volt ott légkondi külső egység, betonlapok, WC csészék, tányérok, más felszerelési tárgyak. Egy nagy napóleon halat is láttunk, István üldözni kezdte, de a hal persze gyorsabb volt.
Régen ilyen volt a roncs (netes kép):
Mára ennyi maradt belőle (saját felvétel):
A merülés második fele nem volt élvezetes, mert rossz volt a látótávolság és nagyon fáztam. Éreztem, hogy nem jöttem rendbe teljesen a tengeribetegség után. Közben zodiakok cikáztak felettünk, utóbb derült ki, hogy a másik szafari hajó elment és a mi hajónk átállt a helyére, mert az jobb volt éjszakára.
Én már nagyon fáztam, hiába láttunk tűzhalat és más halakat is, ezért jeleztem a merülés vezetőnek (Szabi), hogy felmegyek. Timka velem jött, mert párban voltunk, a többiek még elmentek egy kört a másik oldalra is. Elvileg ott jöttem fel, ahol a hajó állt, de kiderült, hogy a hajó már kb 100 méterrel arrébb állt meg. Át kellett úsznunk, ami nem ment könnyen, mert fáradtak voltunk, plusz búvárfelszerelésben az uszony ellenére rosszabb úszni, mint csupaszon.
Kimásztunk a hajóra, olyan nyomottak voltunk mind a ketten, hogy azt sem tudtuk merre van a jobbra. A felszerelés szétszedésével, elmosogatásával töltöttünk fél órát, de már arra sem volt erőnk, hogy az első lépcsőt levegyük a palackról. A személyzet ugrott és segített, úgyhogy megszárítkoztunk és beültünk a szalonba. Én egyre rosszabbul éreztem magam, úgyhogy felmentem a szobába és lefeküdtem aludni.
